EXTRA

Kell-e még magyar hetilap Ausztráliában?

(Válasz Csapó Endre kérdésére, melyet a Magyar Élet 2015.jan.29-i számában tett fel olvasóinak).

Ausztráliába érkezésem, 1979 óta vagyok rendszeres olvasója/előfizetője, és egy-egy irással, közösségi beszámolóval időnként „önkéntes (azaz fizetetlen) munkatársa” is az újságnak. Már ez is mutatja, hogy az újság létét közösségi és egyéni szempontból  egyaránt fontosnak tartottam. Csapó Endre (továbbiakban CsE) cikke részletesen leirja a Magyar Élet (továbbiakban MÉ) múltját, profilját, és a nemzeti emigráció számára több évtizeden át nyújtott (13+38=51 év) felbecsülhetetlen szolgálatát, amit nyugodtan nevezhetünk nemzeti- és kultúrmissziónak is.

De a feltett kérdés nem a MÉ múltjával, hanem jövőjével kapcsolatos. A kérdés két szempontból közelithető meg: érzelmileg, vagy üzletileg, racionális alapon.

Érzelmileg ez a kérdés nem is lehet kérdés: az újság több mint 50 éven át volt szemtanúja, krónikása és oktatója, vagyis szerves része az ausztráliai magyarság életének. Ezért,  ahogy korosodva, idősödve, személyes múltunk darabjait, tanúit:  a fényképeket, a fontosabb leveleket, a családi emlékeket sem dobáljuk ki, úgy a közösségi múltunkat reprezentáló MÉ-hez is ragaszkodni akarunk. Ha másért nem, hát nosztalgiából. Mert az érzelmek már csak ilyenek.

Ha racionálisan, „üzleti szemmel” nézzük a dolgot, akkor persze más a helyzet. CsE cikkéből ugyanis kiderül – amit sokan már évek óta tudunk vagy sejtünk -, hogy az újság az emigráció idősebb tagjainak (akik az előfizetők, vásárlók túlnyomó többségét alkotják) rohamos fogyása, kihalása miatt  anyagi gondokkal küzd. Napjainkra már eljutott oda, hogy felélte anyagi tartalékait is. Mostantól tehát a kiadó saját zsebét terheli a kiadás költsége. Mivel a MÉ sajnos eddig sem volt egy jól jövedelmező anyagi vállalkozás, ezért nagyon valószinű, hogy a kiadó,  Márffy Attila „saját zsebe” nem elég vastag ahhoz,  hogy néhány hétnél tovább birja ezt a terhet.  Mert az üzlet már csak ilyen.

A cikk cimét tehát átfogalmazhatjuk igy: „ha azt akarjátok, hogy a MÉ életben maradjon, akkor biztositanotok kell rá az anyagiakat”. Pénzre van tehát szükség. Gondolom, annak formája lehet megrendelés (előfizetés), alkalmi pénzbeli támogatás (amit a Sydneyi Magyar Kaszinó csinált), vagy hirdetés (amire többek közt a Nemzeti Regiszter segitségét várják).

Nos tehát, ha nem akarjuk, hogy a magyar emigráns/diaszpórabeli újságirás eme patinás képviselője számára végleg „lekapcsolódjon a villany”, akkor akcióba kell lendülnünk. Én magánemberként a következőket vállalom:  baráti körömben, és a brisbanei és gold coasti magyar szervezeteknél  igyekszem előfizetőket,  támogatókat vagy hirdetőket toborozni. Továbbá annak a barátomnak, akinek mához legközelebb esik a születésnapja (már tudom is, ki az), ajándékként 1 évre előfizetem a Magyar Életet. Csak, hogy összefonódhasson, ami az életben úgyis együtt jár: érzelem és ráció.

Mert nekem, amig csak esély van rá, kell a Magyar Élet. Rajtam, az én lustaságomon már bizony ne múljon a sorsa.  Mint ahogy a fényképalbumaimat, régi leveleimet, újságkivágásaimat, könyveimet is csak akkor szelektálják majd az utódok, ha én már nem leszek. Addig pedig maradnak a polcokon…..

Albert László

 

Tisztelt Főszerkesztő Úr!

Kedves Bandi!

A „MAGYAR ÉLET” múlt heti (No.2853:VII évf.2. szám) 5. oldalán, amit írtál, a XX. Század nagy népvándorlásának végét árnyékolja előre. 66 esztendeje annak, hogy az első magyar kivándorló megérkezett Ausztrália földréje. Az ittlétet könnyebben elviselhetővé tette a magyar sajtó. Tárgyilagos, tudományos szintű tartalommal tartott minket az egyetlen elfogadható és mégis göröngyös úton. De mint mindennek ennek is a vége érezhető.  A bevándorlók többsége a temetőben várja az örök feltámadást.

Kár a múlton keseregni. Most kell határozni, hogy a jövőben mit kell, mit lehet  még tenni mielőtt minket is hazarendel Teremtőnk. „Kell-e még magyar hetilap Ausztráliábn?” középső oszlopában Te már megadtad a feleleted: „Nem célravezető az újság árának felemelése, semmit nem takarítanánk meg az oldalszámok csökkentésével, sem a kéthetenkénti megjelenéssel. Visszafelé már nem megyünk, 16 oldal színvonalas hetilap vagy semmi.” Ezzel minden esetleges vélemény értéktelen. Kivéve nagy anyagi támogatás, öröklődés, csodába illő eseménye.

A Sydney Morning Herald pár hónappal ezelőtt felére csökkentette terjedelmét, de az ára maradt, ami volt. A megjelenés költsége tehát nem elszigetelt „magyar” jelenség. Csak a miénk mélyebb és fájóbb. Nem fog a világ összedőlni, ha a MAGYAR ÉLET csak kéthetente jelenik meg. Megszokjuk ezt is, mint annyi minden mást, hogy a hónap 1-én és 15-én teszi be a postás az újságot leveles ládánkba. Fő az, hogy a tartalom továbbra is értékes és tárgyilagos legyen.

Csekkjeim szelvénye csak 2012. januárig van még fiókomban, de akkor is $160:00 volt az előfizetés miként most. Ha emlékezetem nem csal, azelőtt is már évekig annyit kért a szerkesztőség. Nyilván remélve, hogy ezzel majd nő az előfizetők száma. Pedig a fizetések emelkedtek, sőt még a nyugdíj is több most, mint évekkel ezelőtt. A magyar betű ereje megérdemli, hogy a felére csökkent példányszám ne felezze meg az előfizetés költségeit. Lesz, aki majd morog, de azok mindig morogni fognak.

Sajnálatos, hogy szülőhazánk erre hivatott szervei nem válaszoltak a levelekre. Pedig a MAGYAR ÖRÖKSÉG A Magyarországért Alapítvány határozatát Aranykönyvben őrzi a MAGYAR ÉLET félévszázados  nemzeti szolgálata. Az igazság az, hogy nem minket, nem az emigráns magyar sajtót hajlandóak anyagilag segíteni, hanem tőlünk várnak segítséget. Nem tőled, vagy tőlem. Még csak gyermekeinktől sem. Ellenben tanult és tehetséges unokáik visszatérte a Kárpát-medencébe nagy sikere lenne. Erre hajlandóak különböző mozgalmakkal támogatni a fiatalok magyar érzését. Ami a Nemzeti Regiszter feltételes támogatását jelzi,  bizony vagy jön, de inkább röpke hír marad csak.

Rákóczi, Kossuth emigrációinak is vége lett. Mi most elértünk a mi sorsunk által kiosztott végállomás közelébe. Úgy érzem a „nemzeti emigráció” még élő tagjai megértik és elfogadják az elkerülhetetlen helyzettel járó gondokat, bajokat. Kevés– ha egyáltalán volt – olyan hírmagyarázója az elmúlt évtizedeknek, mint Te Bandi. Tárgyilagos, egyenes magyarázataid, eszmefuttatásaid mindenki számára érthetővé tette a legbonyolultabb ügyet is. Csak így tovább, csak előre, még akkor is, ha csak félerővel! Tudom könnyű másnak tanácsot adni, de Neked és a szerkesztőségnek messze átlagon felüli feladatot, és tehetséget adott az Egek Ura és talán még van erő egy utolsó „hajrára!”

Elismeréssel köszönöm, amit eddig tettél, végeztetek és kérlek, hogy Attilával és Erikával együtt vidd tovább a MAGYAR ÉLET-et

Rendtársi üdvözlettel és bajtársi szeretettel

Gyurka

Pennant Hills, 2015.február 3.